Asztrológia - Sorsunk és a csillagok (részletek)

Mi az asztrológia?

Gondolkodásunk fontos sajátossága bizonyos jövőbelátás: tetteink várható következményeit előre föl tudjuk mérni. E "jövőbelátás" régebbi tapasztalatainkon alapul. Ha sokszor tapasztaljuk, hogy valamely eseményt mindig követ egy bizonyos másik esemény, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az előbbi a másodiknak oka. ( "Post hoc, ergo propter hoc" elve; magyarul: ezután, tehát emiatt.) Ezért később az első eseményt észlelve már várjuk a másodikat, s bekövetkeztét természetesnek vesszük. Pedig nem biztos, hogy csakugyan van köztük kapcsolat. Ez az oka annak, hogy ilyen "jóslataink" gyakran tévednek. Más a helyzet, ha két dolog közt törvényszerű összefüggést ismerünk föl. Ha egy tárgyat fölemelünk és elengedjük, akkor a tárgy leesik, mert hat rá a nehézségi erő. Ilyen esetekben százszázalékos biztonsággal megmondhatjuk előre, mi fog történni. A jóslások hívei szerint a különböző égi és földi események közt is vannak ilyen törvényszerű összefüggések, de ezeket a természettudomány nem ismeri.Az embereket természetesen mindig izgatta a jövő. Számtalan "tévedhetetlen" jósmódot találtak föl. Lehetetlen fölsorolni mindet, amelyet valaha használtak. Izelítőül említek csak néhányat:

• Madárjóslás. A jós kiült valami elhagyott helyre és várt. Abból olvasta ki a jövőt, hogy milyen irányból, mennyi, milyen fajta madarat látott elröppenni.
• Béljóslás. Áldozati állatok levágása után belső szerveik állapotából következtettek a jövőre.
• Falevéljóslás. Éjjeli vihar után reggel ki kell menni a kertbe, s a levert falevelek helyzetéből lehet jósolni.
• Vízjóslás. Nem részletezhető, mert van vagy tízféle módja.
• Kristálygömb. Bele kell nézni, s ha eleget bámuljuk, hátvagy meglátjuk benne, amire kíváncsiak vagyunk, vagy nem.
• A kávézaccból, kártyából való jóslás közismert.

  Mindezen módszerek nevetségessége (s a föl nem soroltaké is) szintén köz­ismert. A régi Rómában például a jósoknak külön hivatalos testületeik voltak, s mégis szállóigévé lett a mondás: Haruspex haruspicem cum videt, ridet. (Amikor egyik jós a másikra néz, összenevetnek.) Mindenki tudta, hogy a jósok sem veszik komolyan a jóslást.

  A csillagjóslás azonban első látásra sokak számára egészen más színben tűnik föl. Tudományos módszer, hiszen sok számolgatással jár; oly híres személyek is alkalmazták, mint pl. Kepler.A csillagjóslás - görög eredetű szóval asztrológia - hívei szerint mindent, ami csak történik, az égitestek helyzete és mozgása irányít, és e mozgások megfigyelése alapján előre meg is lehet mondani mindent, ami a jövőben történni fog. A nyugati lapok ma is tele vannak az asztrológusok hirdetéseivel, jövendöléseivel. Nálunk egyelőre (1979) nem merik komoly formában közölni a jóslatokat, de már kezdenek föltűnni a sajtóban a horoszkópok. A nagyközönség pedig hiszi, hogy amiről a sajtó ír, az egészen biztosan úgy is van.A csillagjóslás azonban csak része az asztrológiának. Tágabb értelemben az asztrológia egy misztikus világkép. Eszerint a világon mindent bonyolult és titokzatos erők szálai fűznek össsze. Vannak csillagok, melyek bizonyosfajta drágakővel azonos lényegűek; vannak emberek, akik valamelyik számmal állnak ilyen titkos viszonyban. E viszonyok rendszere mindennek meghatározza sorsát. Aki ismeri e rendszert, az bele tud avatkozni a természet rendjébe: jövőbe láthat, örökké élhet, aranyat csinálhat. E titokzatos tudomány tehát merész dolgokat ígér. Nem csoda, hogy mindig sok híve volt. Hiszen ki ne szeretne örökifjú maradni, jövőbe látni...

  A csillagjóslás kialakulása

  Őseink már többezer éve is tanulmányozták az égitestek járását. Nem pusztán az emberi kíváncsiság vezette őket ebben, hanem fontos gyakorlati érdek is. Rájöttek, hogy aki ismeri az eget, az nem téved el a Földön sem: az égitestek lehetővé teszik a fő égtájak kijelölését. A periodikusan ismétlődő égi jelenségek segítségével pedig számon lehet tartani az idő múlását. Minderre már a régi időkben is nagy szükség volt. Ám e gyakorlati alkalmazások, bármennyire fontosak, nem elégítették ki a legősibb csillagászok érdeklődését sem. Az észlelt jelenségeket nemcsak ismerni, hanem érteni is akarták. A rejtélyes törvények szerint mozgó, az ember számára befolyásolhatatlan égitestek azonban csak úgy kaphattak helyet őseink animisztikus világképében, ha élő, cselekvő lényeknek gondolták őket. Az ember tehát már igen korán felsőbbrendű lényként tisztelte a ragyogó, világító és melegítő Napot, a titokzatosan változó alakú, sápadt Holdat, majd a csillagokat is.Számtalan bizonyítékot találtak rá, hogy e lények akarata irányítja a földi eseményeket, így az emberi sorsot is. Hiszen a Nap világít és melegít, s nélküle sötét, hideg, élettelen világ lenne a Föld. Az évszakok váltakozása is a Nap járásával függ össze.

  Az égitestek hatalmát azonban téves következtetésekkel is bizonyítani próbálták.Az egyiptomi papok megfigyelése szerint például évente egyszer a Nap és a Sirius nevű fényes csillag egyszerre kel. (Ez a Sirius ún. heliákus kelte.) Ezután minden évben hamarosan bekövetkezett a Nílus áradása. Azt hitték emiatt az egyiptomiak, hogy az áradást a Nap és a Sirius közös hatása okozza. ( Post hoc... ) Ekkorra tették az év kezdetét is, s nagy ünnepséggel tisztelték meg. Az áradás nélkül ugyanis lehetetlen lett volna a Nílus völgyében a mezőgazdasági termelés, s ha a vízállás alacsonyabb volt a szokottnál, akkor éhínség következett be. Az egyiptomi csillagász-papok így okoskodtak tovább: A Nap és a Sirius megfigyelése alapján megjósolható az áradás időpontja, hisz ezt a két égitest - azaz istenség - okozza. De nyilván nemcsak az áradás időpontja függ az égitestektől, hanem a többi földi esemény is, mert mindent az istenek kormányoznak. Eszerint minden földi esemény megjósolható az égi jelenségek megfigyelése útján, csak előbb meg kell keresni az összefüggéseket. Nekiláttak tehát (nemcsak az egyiptomiak, hanem más népek csillagászai is) és följegyeztek minden csillagászati megfigyelést; melléírták, hogy mi történt az országban. Mivel eleve nyilvánvalónak vették, hogy ami történik, az mind megfelel valamilyen égi jelenségnek, e följegyzések mindjárt jóslat formájában készültek el. Ilyenformán: "Ha Adaru havának 14. napján napfölkeltekor a Nap vörös, mint egy fáklya, fehér felhőzet száll fel belőle és a szél kelet felöl fúj, akkor ugyanezen hó 28. vagy 29. napján napfogyatkozás lesz; a király pedig meghal még ebben a hónapban, és fia foglalja el a trónt."

  Láthatóan az idézett babiloni jóslat egyetlen véletlen egybeesésnek a jövőre vonatkoztatott leírása. Az említett meteorológiai jelenségeknek nyilván semmi közük sem volt a később bekövetkezett napfogyatkozáshoz, s a király tragikus halálához. Ilyen jóslatot csakis az égitestek isteni erejéről való szilárd és kritikátlan meggyőződés diktálhatott az ókori megfigyelőnek.Azóta sokszor bebizonyosodott, hogy amit törvényszerűségnek hittek, a véletlen játéka volt. Ma mór a Nílus nem a Sirius heliákus keltekor árad, de azért mindkét jelenség minden évben bekövetkezik. Tehát van bennük törvényszerűség, de nincs köztük kapcsolat. A nap- és holdfogyatkozásokban sokáig katasztrófák előjelét látták. Ám e jelenségek gyakoriak, s emiatt oly sok téves jóslatra adtak lehetőséget, hogy ma már a leghívőbb asztrológusok sem vonnak le a fogyatkozásokból ily súlyos következtetést.Mindezek ellenére tovább élt a meggyőződés, hogy az égitestek járásából igenis lehet jósolni.A régi görögök - filozofikus gondolkodásmódjuknak megfelelően - rendszerbe foglalták az addigi asztrológiai megállapításokat. Akkor alakult ki a ma legismertebb és leggyakoribb, születésre számolt horoszkópfajta. Az ókori csillagászatot összefoglaló művekben maradtak ránk a görög csillagjósok nézetei is.Az ókori Rómában nagy divat volt a jóslás. Megkedvelték a csillagjóslást is, melynek gondolatköre Keletről áramlott birodalmukba. A babiloni, akkori nevükön khaldeus asztrológusok nagy tiszteletben részesültek. Voltak persze, akik nem hittek nekik, s a nagy vitában hol ezek kerültek fölül, hol meg a csillagjóslás meggyőződéses hívei. Ennek megfelelően a jósokat hol száműzték a birodalom területéről, hol pedig tárt karokkal fogadták őket.Annyi bizonyos, hogy a rómaiak közt sokan akadtak, akik hittek az égitestek isteni mivoltában. Cicero, a nagy szónok és filozófus a "De natura deorum", azaz "Az istenek természetéről" című dialógusában ezt adja az egyik beszélgető szájába:

  "A (bolygó) csillagoknak ezt az állhatatosságát, az oly különböző pályájuk befutásához szükséges idők örök harmóniáját csakis értelmükkel, okos megfontolásukkal tudom magyarázni . . . Az állócsillagoknak . . . állandó és örök pályája hihetetlen és csodás állhatatosságával hirdeti, hogy bennük isteni erő és értelem lakik . . . Maga is értelem nélkül való tehát, aki azt hiszi, hogy az égitestek csodálatos rendje és állhatatossága, mely nek minden létező létét s fennmaradását köszönheti, értelem nélkül való." (Szerző fordítása.) 1
  
  Cicero mindazonáltal nem hitt benne, hogy az égitestek istenek; nem hitt a csillagjóslás lehetőségében sem. Plinius, Tacitus szintén az asztrológusok ellen foglalt állást, Seneca ingadozott. Julius Caesar és még sok más fontos személy viszont a csillagjóslás híve volt.A kereszténység kezdetben erélyesen elítélte a jóslás minden fajtáját. A Codex lustinianeus a csillagjóslást a méregkeveréssel egy sorba helyezi. Augustinus (Szt. Ágoston), a keresztény filozófia egyik megalapozója eleinte hitt az asztrológusoknak, de később így írt "Confessiones" (Vallomások) című művében: "A szélhámosoktól, akiket asztrológusoknak hívnak, továbbra is kértem tanácsot . . . Pedig a keresztényi és igazi vallásosság ezt is következetesen visszautasítja és elítéli.... A mi egész üdvösségünknek kegyelemdöfést akarnak adni, akik így beszélnek: Az égből jő vétkes cselekedeteinknek elkerülhetetlen oka; vagy: Venus, vagy Saturnus, vagy Mars tette ezt vagy azt így. Ami annyit tesz, hogy az ember vétek híján való, . . , vádolnunk csakis az égboltnak s a csillagoknak teremtőjét és intézőjét kell." 2 Ágoston nagyon világosan fogalmazott. Csakhogy a misztikus tanok terjedését ekkor már nem lehetett megállítani. Végül az egyház is csendesen beletörődött a változtathatatlanba. Az emberi szellem alkotásainak friss virágai közt azóta ís vígan tenyészik az asztrológia mérges dudvája.

  Mi történik az égen?

  Az asztrológus tehát a csillagok állásából jósol. De mit jelent ez? Hát a csillagok nem állnak mindig ugyanúgy? S ha változtatják a helyüket, hogyan történik ez? Derült éjszakán figyelve a csillagos eget, néhány óra alatt feltűnik, hogy az egész égbolt elfordulni látszik körülöttünk. E jelenség a Föld forgásának következménye. A nappalok és éjszakák váltakozását is ez okozza, hiszen Földünk egy nap alatt

A Nap égi pályája, amit ekliptikának neveznek, 12 csillagképet érint. Ezek alkotják az "állatövet" (Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg. Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak). Mivel a Nap egy év alatt jár végig az állatövön, minden csillagképben nagyjából 1-1 hónapot tölt. A Hold és a bolygók mindig az állatövön járnak, bár nem pontosan az ekliptikán.

A bolygók (a Föld is) a Nap tömegvonzásának hatása alatt keringenek a Nap körül. A mozgó Földről nézve természetesen elég bonyolultnak látszik a többi bolygó pályája. A Mars, a Jupiter, a Szaturnusz pl. időnként hurkot látszik leírni a csillagok hátterén.A Hold a Föld körül kering. Kb. egy hónap alatt kerüli meg, s ezalatt látszólag vékony sarlóból teliholddá nő, majd ismét sarlóvá fogy. A Holdnak ugyanis nincs önálló fénye, hanem a Nap világítja meg; keringés közben a megvilágított félgömbjéből hol többet, hol kevesebbet fordít felénk.A Nap csak azért látszik körbejárni az égen, mert a Föld kering körülötte; így mindig más irányból nézünk rá, tehát mindig más csillagok irányában látjuk.Számos más jelenség is megfigyelhető az égbolton. Gyakran láthatunk pl. "hullócsillagot", azaz meteort. Ez valójában kis kődarab, mely a világűrből nagy sebességgel a Föld légkörébe jut, ott a súrlódástól felizzik és elég.

Előfordul, hogy a Hold a Föld valamely részéről nézve részben vagy teljesen eltakarja a Napot. Ez a napfogyatkozás. Máskor a Hold a Föld árnyékába kerül; ilyenkor van holdfogyatkozás. A fogyatkozásokat az ókoriak is figyelték, sőt megpróbálták előre jelezni őket. Ez azért sikerült, mert följegyzéseikben észrevették, hogy a fogyatkozások bizonyos idő elteltével ugyanolyan sorrendben megismétlődnek. Hogy ez miért van, később derült ki, amikor a fogyatkozások ok át is megértették.A régiek még megfigyeltek s leírtak sokféle meteorológiai jelenséget is, de mi ezekkel most nem foglalkozunk, hiszen tudjuk, hogy ezek a Föld légkörében játszódnak le, és semmi közük nincs az égitestekhez.A leírt mozgások és jelenségek nagyon változatossá teszik az ég képét. Nincs két pillanat, amikor minden égitest ugyanúgy helyezkednék el. Tág tér nyílt tehát az égitestek járását figyelők számára, hogy sokféle szöghelyzetet és jelenséget figyeljenek meg, s megpróbálják ezeket - a földi eseményekkel összefüggésbe hozva - értelmezni. Olyan égi jelenségek is vannak, amelyeket az asztrológusok nem vettek figyelembe, mert nem is ismerték őket. Ilyen a precesszió, a Föld tengelyének lassú (kb. 26 000 év periódusú) elmozdulása. Emiatt a tavaszpont, vagyis a Nap által a tavasz kezdetén elfoglalt égi hely lassan vándorol az égen. Két- háromezer éve e pont még a Kos csillagképben volt, ma a Vízöntő és a Halak határán. A csillagjósok azonban még ma is a Kosba teszik. Mivel a valódi tavaszpont nincs a Kosban, az asztrológusok kénytelenek voltak bevezetni az ún. állatövi jegyek fogalmát. A jegyek régen azonosak voltak az állatövi csillagképekkel; ma csak nevük azonos, de egymáshoz képest eltolódtak. Az elcsúszás a precesszió miatt folyamatosan egyre nagyobb lesz.

Hogyan dolgozik a csillagjós?

Miért éppen így?

Vessünk föl néhány kérdést az ismertetett módszerrel kapcsolatban, s lássuk, mit tud válaszolni az asztrológia!

Kezdjük egy egyszerűbb kérdéssel! Nem fordul-e elő, hogy a jós megakad a horoszkóp értelmezésében, mert a sokféle jelentésű elem közt ellentmondóak bukkannak föl? A horoszkóp értékelésekor igen gyakori az ilyen ellentmondás. Mit kezd velük az asztrológus? Ha ismeri az ügyfelet, akor kisegíti emberismerete. Ha nem - a hasára üt, és az egyik értelmezési lehetőséget elfogadja. Még nagyobb a baj a direkciós meg a tranzit-módszer használatakor. Idézek egy asztrológust: "Ma ott tartunk, hogy az életnek körülbelül minden egyes napjára egy kedvező és egy kedvezőtlen direkciót lehet kiszámítani." Íme a csalhatatlan jóslatok!

Tulajdonképpen honnan lehet tudni, hogy egy csillagképnek, egy bolygónak milyen tulajdonságai, hatásai vannak?

Az asztrológia hívei e "titkos tudásnak" kétféle forrását is megjelölik. Egyesek szerint a szabályok rendszerét valamilyen kinyilatkoztatásban felsőbb hatalmak közölték a kiválasztottakkal. Csakhogy - tekintettel a sokféle használatos értelmezési rendszerre és módszerre - azt kell hinnünk, hogy az égi hatalmak igen mókás kedvükben voltak, amikor úgy megtréfálták a csillagjósokat, hogy mindnek más kinyilatkoztatást adtak. Egyes asztrológusok kinyilakoztatás helyett intuíciójukra hivatkoznak. Ez a "hasraütéses módszer" kissé jobban hangzó neve. Hisz ezek az intuíciók is mind különbözők!

A másik magyarázat szerint a csillagjóslás szabályrendszere sokezer év tapasztalatain alapul. Ebből annyi igaz, hogy a régiek följegyezték csillagászati észleléseiket. De láttuk, hogyan lettek ezekből szabályok. A véletlen és egyszeri egybeesést nevezhetjük-e évezredes tapasztalatnak? Ki ellenőrizte ezeket? Ki végzett ezekkel kapcsolatban részletes statisztikai vizsgálatot abban a korban, mikor még híre sem volt a korrelációszámításnak? És hogyan, amikor egyes csillagászati jelenségek legfeljebb sok évszázadonként ismétlődnek meg? Miféle tapasztalat igazolja, hogy ha a bolygók egy bizonyos házban gyűlnek össze, akkor ez világvégét okoz? Ki figyelt meg akár egyetlen világvégét?

Az asztrológus tehát nem ad megnyugtató magyarázatot a szabályrendszer eredetére. Mi viszont adunk. Az egyik felét már el is mondtuk: egyedi esetek tapasztalatát emelték szabállyá.

Hát a bolygók és a csillagképek hatásai?

A csillagképek kezdetben csak az égi tájékozódást segítő képzeletbeli ábrák voltak. Nevüket a beléjük képzelt alakzattól kapták (pl. Oroszlán). Az állatövet régen naptárként használták, csillagképeit ennek megfelelően nevezték el. (Pl. az esős évszakban a Nap 3 csillagképet érint, ezeket tehát úgy nevezték el, hogy a név a vízre emlékeztessen: Vízöntő, Halak, Kecskehal. Ma már a Kecskehal neve más, a másik kettőé azonban ugyanez.) Az így elnevezett csillagképek tulajdonságait aztán a ne­vükből olvasták ki. Milyennek képzelünk egy oroszlánt? Erősnek, bátornak, vadnak stb. Tehát az Oroszlán csillagképnek is ezek a tulajdonságai. Milyen egy bakkecske? Önfejű, makacs, mogorva. Ugyanez tehát a Bak csillagkép jellemzésének egy részlete.

A bolygók föltételezett tulajdonságait színük és mozgásuk szabad szemmel megfigyelt jellegzetességei sugallták. Pl. a Mars általában gonosz, harcias, vérszomjas. És miért? Mert vörös! A Jupiter fényes, lassú mozgású bolygó, tehát jelleme "joviális"; a Szaturnusz sárgás színű és igen lassan cammog - nyilván beteges szegény, tehát hatása betegséget okoz. Logikus, nem?

A régi mágiának ugyanis az volt a fölfogása, hogy két teljesen különböző lényegű dolog, ha valamiben hasonló, akkor tényleges kapcsolatban áll. A Mars színe a vérre emlékeztet, hát kapcsolatban áll vele. Ez a felfogás a szimpatikus mágia alap­elvei értelmében erősen meghatározza az égitestek tulajdonsá­gairól elfogadott régi nézeteket.

További kérdés: az égitestek hogyan fejtik ki jóságos vagy gonosz, békés vagy ártó hatásaikat?

A régi asztrológusok ezen nem töprengtek. Hisz ha a bolygók, a csillagok istenek, akkor nyilván irányítani tudják a földi dolgokat.

Ma már senki sem gondolja komolyan, hogy a bolygók iste­nek lennének. Hiszen az ember járt már a Holdon, lefényképezte közelről a Vénuszt (és nem találta hasonlónak a képzőművészetben oly szívesen ábrázolt mitológiai Venusokhoz...); tudjuk, hogy az égitestek épp olyan anyagból állnak, mint a Föld vagy saját testünk. Honnan hát a titokzatos hatások?

A csillagjós nem akar nevetségessé válni, tehát ma már így beszél (vagy ír):

" A nagybolygók konstellációi alatt előreláthatólag hatal­mas tűzviharok alakulnak ki a Nap felületén 1945-ben" - írja. "A Nap, mint az év uralkodó csillagzata, a régiek által meg­ismert szabályok szerint, amennyiben terjedelmes napfoltok lepik el - mint ez 1954-ben várható - a Marshoz hasonlóan háborús és forradalmi hatásokat sugároz majd felénk."

Látszik tehát, hogy a csillagjós halad a korral. Tudja, hogy vannak napfoltok, hogy ezek valamiképpen hatnak is ránk, sőt még azt is, hogy időnként több van belőlük, máskor kevesebb. De aki tényleg ismeri a napfizika alapjait, az tudja, hogy 1. a napfoltoknak semmi közük a nagybolygók konstellációihoz; 2. 1954-ben, mivel napfoltminimum volt, jóformán egy napfolt vagy "tűzvihar" sem fordult elő a Napon, s ez várható és előrelátható volt; 3. azok a "régiek", akik a jós által említett "szabályokat" megállapították, nem asztrológusok, hanem szorgalmas csillagászok voltak, s a kimutatott naptevékenység-változásokat nem tartották ".szabálynak", csak némileg periodikus, további tanulmányozásra érdemes jelenségnek; 4. a napfoltok közvetlenül semmiféle hatást nem fejtenek ki ránk...

A jóslat nem szól róla, hogyan tennék a napfoltok a Napot a Marshoz hasonlóvá. Egyszóval láthatjuk, hogy csillagjósunk nem vette a fáradságot egy csillagászati könyv elolvasására, vagy ha mégis, akkor sem­mit sem értett meg belőle.

Ettől hát nem lettünk okosabbak. Tovább is fennáll a kérdés: honnan e titokzatos égi hatások?

A mai csillagjós erre már kissé zavarba jön. Azt állítja, hogy bár az égitestek nem istenek, de mégis lehet hatásuk a Földre. Nem éppen természetfölötti ez a hatás, csak a természettudomány nem tudja kimutatni. Az égitestek valami titokzatos "erőterek" és "sugárzások" útján hatnak. A csillagokat is ilyen erőterek kötik össze egymással s velünk.

Hagyjuk most azt az egyszerű ellenvetést, hogy ha ez így igaz, akkor miért nem ezeknek a hatásával számolnak, hanem az állatövi jegyekével! Fogadjuk el egyelőre, hogy vannak ilyen erőterek és sugárzások!

De hát honnan tudták ezt a régiek? Hogyan mutatták ki, hogyan igazolták létüket az asztrológusok? A mai jósok szerint ugyanis a régiek pontosan ismerték e sugárzásokat, éppen ezért is voltak képesek kialakítani a csillagjóslás tudományát, melynek alapszabályai a sok változat ellenére lényegükben az ókor óta azonosak maradtak. A "hivatalos" tudomány azonban ma már e sugárzásokat nem ismeri.

Aki ismeri a mai tudományos méréseket s összehasonlítja az ókori mérési módszerekkel, az az előbbi állítást kénytelen nagyon nevetségesnek tartani.

A régi csillagjósok minden mérőeszköze a pontatlan szögmérő volt, mellyel szabad szemmel célozták meg az égitesteket, s szögtávolságukat kb. fok pontossággal tudták megállapítani. (Ma az ilyen mérések pontossága olyan, hogy egy szögmásodperc századrésze még jól kimutatható.). Más eszközük nem volt. S mégis e kezdetleges műszerrel állapították volna meg azoknak a bizonyos sugárzásoknak a létét, sőt hatását is?

Akármit mondanak a mai csillagjósok, az az igazság, hogy a régiek nem tudtak semmiféle sugárzásról. Nem is gondoltak ilyesmire, mert nem volt szükségük rá, hogy akkor még ismeret­len tényeket megmagyarázzanak velük. Ma viszont nemcsak, hogy ismerjük az elektromágneses és egyéb sugárzásokat, de mindennapi életünkben föl is használjuk őket. (Rádió, tv, röntgen stb.) S űrszondáink az olyan jeleket is fölfogják, melyek a világűrből nem is jutnak le a Föld felszínéig, mert a légkör elnyeli őket. Az égitestek sugárzásában nem találtak még semmit, ami magyarázná a csillagjósok által föltételezett hatásokat.

De hátha olyan gyengék e hatások, hogy műszereink nem mutatják ki őket?

Akkor bizony igen gyengének kell lenniük! Egy távoli csillagon levő hidrogénatom még kimutathatóan hat műszereinkre, s az említett sugárzások már nem? Hogyan lehet, hogy mégis oly erősen befolyásolják sorsunkat? Miért nem a hidrogénatom hatását érezzük, amely erősebb? És az hogy lehet, hogy e gyönge sugarak hatása nemcsak a kibocsátó égitesttől függ, hanem többek között attól is, hogy a többi égitest a Földről néz­ve hogyan helyezkedik el a térben?

A Világegyetem számtalan csillaga közül néhány százmilliárd alkotja a Tejútrendszert. Ezek Közül szabad szemmel egy­szerre néhány ezret láthatunk, ezek alkotják a csillagképeket. Egy adott csillagkép csillagainak a valóságban igen kevés közük van egymáshoz. Ezek véletlenül a Földről kb. azonos irányban látszanak; úgy tűnik számunkra, hogy szomszédos csillagok. Pedig pl, az Oroszlán csillagkép egyik csillagának fénye 68 év alatt ér el hozzánk, a szomszédjáról meg 2000 év alatt! Világos, hogy a valóságban ezek nem szomszédosak. A csillagképek tehát, mint már említettük, csak képzeletünkben léteznek. Így hatásaik sem lehetnek, sem sugárzások formájában, sem másként. Legfeljebb csak külön-külön a csillagoknak lehet hatása.

Jegyzetek:
1. Cicero: De naturo deorum II. 21.
2. Az eredetiben "matematikusoknak" áll "asztrológusoknak" helyett, de Augustinus korában a csillagjósokat nevezték matematikusoknak. Augustinus: Confessiones IV. 4. (Balogh József ford.)

Szerző: Csaba Gyrgy Gbor